Alapítás
Városunkban az 1914 tavaszán megalapított Dorogi Atlétikai és Futball Club – későbbi nevén Dorogi Atlétikai Club (DAC) – révén immár 91 éves múltra tekint vissza a versenysport. 1914 márciusában Bálya László, Czibor János, Csenki Ferenc, Csermák Vencel, Fridmann Hugó, Jeszenszky Ferenc, Lébengút István, Papp András, Pfluger Miksa, Sáska András, Simon Ferenc és Turczer János voltak a klub ősalapítói, de melléjük számos sportbarát is felsorakozott, akiknek szívügye volt a dorogi sport. Országos és nemzetközi viszonylatban egyaránt réginek tekinthetjük városunk sportegyesületét, hiszen számos jelentős várost megelőzve kezdte meg tevékenységét egy alig négyezer fős településen.

Fenntartók, sportcentrum, egyesületi színek
A 20-as évek közepétől hosszú évtizedeken át a mindenkori dorogi szénbánya (előbb a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt., majd a Dorogi Szénbányászati Tröszt, később a Dorogi Szénbányák Vállalat) volt az egyesület fő támogatója.

1925-re színvonalas sportcentrum épült a bányászkolónia szívében (1. kép), ahol a futball mellett az atlétika, az úszás, a tenisz sportlétesítményeit is megtervezték.
Az egyesület kezdeti zöld-fehér színét (2. kép) a piros-fekete váltotta, amely a mai napig is a sportklub hivatalos színe. Címerében is voltak változások, de már a 20-as években megjelent benne a bányászkalapács és ék, mely napjainkig a legfőbb motívum maradt.



 

Klubnevek

Az alapító okiratban szereplő és a Sportszövetségnél 1914-ben bejegyzett Dorogi Atlétikai és Futball Clubból Dorogi Atlétikai Club, Dorogi Tárna, Dorogi Bányász, Dorogi Bányász Sport Club, Dorogi Sport Egyesület, Budalakk Konzorcium FC Dorog, végül Dorogi Futball Club lett.

Labdarúgás 1922-től 1944-ig

A legnépszerűbbek és a legsikeresebbek a labdarúgók, akik egyben a klub alapítói is voltak. Hazai mérkőzéseik színhelye a több mint 15 000 ezer néző befogadására alkalmas dorogi stadion. 1922-től folyamatosan szerepelnek a Magyar Labdarúgó Szövetség által szervezett Nemzeti Bajnokságban. A kezdeti években különösen nagy sikernek számított, hogy az apró bányásztelepülés csapata az ország bármely amatőr együttesének méltó ellenfele volt. A Pestvidéki kerületben többször nyertek bajnokságot, s a kerületi bajnokok országos döntőjében is megállták a helyüket. 1927-ben megnyerték a pestvidéki majd a középkerületi bajnokságot, s a Corinthian-díj (ma a Magyar Kupának felel meg) döntőjében is hajszállal maradtak alul a MAC csapatával szemben.
 

A két bajnoki címet 1928-ban megismételte az együttes (3. kép), s már olyan profi klubokkal is megmérkőztek, mint az FTC és az Újpest (ez utóbbit le is győzték 3:2-re), majd 1930-ban a nagynevű MTK is a dorogiak skalpjai közé került. Méltó folytatása a sorozatnak az 1932-ben elért alosztályi és kerületbajnoki elsőség, s a kupában is a négy legjobb közé verekedte magát a gárda. Hullámzóbb teljesítménnyel, de az amatőr második osztályban tartja meg helyét a csapat, míg 1944-ben végre ismét beérik az utánpótlás-nevelés sikere: a Dunamelléki csoport bajnoki címét immár negyedszer hódította el a DAC együttese. A háború közbeszólt, a folytatásra várni kellett.

 

A korszak hírességei
Jellemző volt az 1922-1944 közötti évekre, hogy szinte folyamatosan saját nevelésű, dorogi fiatalokkal pótolták a nagycsapatokba távozó vagy kiöregedő játékosokat. Az első kerületi válogatott Frayt Miklós volt, aki később az első dorogi „idegenlégiósként” Párizsban folytatta karrierjét. 1936-ban Farkas Imre olimpiai kerettag, játékára azonban a berlini olimpián már nem kerülhetett sor, mert a csapat az első fordulóban kiesett. Farkast a Győri ETO, a fiatal Sziffertet Szirmaiként az FTC, később Hargittai néven más profi csapatok szerződtették. Az 1930-40-es évek egyik kiváló játékosa, Bárdos Sándor a védelem egyik oszlopaként vált ismertté. A második világháború utáni években előbb sikeres edzőként tért vissza a futballpályára, majd játékvezetőként is öregbítette a dorogi labdarúgók és sportvezetők jó hírnevét.
 

A harmincas évek végén Prohászka, Csermák, Turai (Tomanyik) a csapat sztárjai. 1941-ben egy kamaszfiú mutatkozik be a kapuban: Grosics Gyulának hívják, ő lesz a legsikeresebb dorogi nevelésű futballista a magyar labdarúgás történetében. Több mint húsz évig tart sikeres pályafutása, eljutva a világhírig, a „Fekete párduc” megtisztelő becenévig…

Labdarúgósikerek 1945-től napjainkig
1945 őszétől új bajnoki rendszerben, az országos bajnokság első osztályában (NB I) küzdötte ki helyét a bányászcsapat. Bár elsőre nem sikerült a bentmaradás, de visszaverekedték magukat az élmezőnybe, és 23 bajnoki évadot a legmagasabb osztályban – az NB I-ben – töltöttek. 1949-66 között megszakítás nélkül voltak az NB I. tagjai. Ötször nyerték el a Vidék Legjobbja címet, többször voltak a Bányász Kupa győztesei, 1952-ben döntősök a Magyar Kupában, ahol ezüstérmet szereztek. A 60-as években Brüsszelben a nemzetközi Húsvét Kupát hódították el, és 2. helyezettjei a szintén nemzetközi Rappan Kupának. A 90-es évek első felében folyamatosan három éven át ítélték oda a Fair Play-díjat a csapat részére, 1991-ben Németországban a nemzetközi Pünkösd Kupa győztesei.

A korszak neves játékosai
Az utánpótlás, a B és az olimpiai válogatott keretet is ideértve, több mint 30 játékosunk ölthette magára a címeres mezt. Dorog szülötte; Grosics Gyula – akit a világon az évszázad legjobb kapusának jelöltek – pályája innen indult. 1944-47 között a dorogi csapat tagja, a magyar válogatott örök ranglistájának 2. helyezettje, olimpiai – és Európa-bajnoki aranyérmes (1952. Helsinki, 1953. Róma), világbajnoki ezüstérmes (1954. Svájc). Három világbajnokságon szerepelt (1954. Svájc, 1958. Svédország, 1962. Chile), ötször volt tagja a világválogatottnak.

 

Buzánszky Jenő szintén olimpiai és Európa-bajnoki aranyérmes (1952. Helsinki, 1953. Róma), világbajnoki ezüstérmes (1954. Svájc), minden idők legsikeresebb edzője a dorogi csapatnál, 1993-98 között a Magyar Labdarúgó Szövetség alelnöke., ma is magyar labdarúgás „utazó nagykövete”.
Ilku István két világbajnokságon is szerepelt (1958. Svédország, 1962. Chile), 1956-63 között Grosics Gyula állandó tartaléka a válogatottban. Mindhárom labdarúgó a legendás magyar Aranycsapatban szerepelt.
Kiemelkedő játékosunk volt Monostori Tivadar, aki 1958-ban az NB I. gólkirálya, az 1962-es chilei VB-n is játszott, Bulgária ellen góllal hálálta meg a bizalmat.
Varga János olimpiai kerettag 1952-ben, 1953-59 között állandó tagja volt a B válogatottnak. Az aktív játékos pályafutása után sikeres edző, a dorogi klubnál megszakítás nélkül immár több mint 50 éve aktívan tevékenykedik.
Szűcs Lajos pályafutása Dorogról ívelt egyre nagyobb magasságokba: olimpiai aranyérmet szerzett az 1968-as mexikóvárosi olimpián, ezüstérmet a müncheni olimpián 1972-ben, majd ugyanebben az évben a Belgiumban rendezett Európa-bajnokságon 4. lett, szerepelt a világválogatottban is.
Ilku Péter utánpótlás válogatott volt 1956-ban, a 60-as években Európa-hírű egyesületeknél is megfordult, így az Atletico Madrid, az Espanol és a Barcelona csapataiban játszott.
Városunkból indult Mucha József labdarúgó pályafutása, aki többszörös válogatott, az FTC csapatával KEK döntőn 2. helyezett lett Baselban 1975-ben, később (a 90-es években) a magyar válogatott pályaedzője volt.
Szabó József dorogi születésű játékos, 1967-77 között, majd 1987-88-ban a dorogi csapat tagja – válogatott kerettag, a Videoton csapatával UEFA-kupa döntőt játszott a Real Madrid ellen 1985-ben.
Halász László szerepelt az argentínai világbajnokságon (1978), Szatmári Csaba 1996-ban az atlantai olimpián, míg egykori edzőink közül Jeney Rudolf az 1924-es párizsi olimpián, Nagy István pedig az 1966-os angliai világbajnokságon vett részt.
Két labdarúgónk révén egyedülálló „maratoni” rekorddal is büszkélkedhet az egyesület: Borsos Zsolt 1981-től, Belányi István 1983-tól megszakítás nélkül a dorogi csapat játékosa.

Néhány csoportkép a legsikeresebb korszak csapatairól, játékosairól

A vidék legjobb csapata és vezetősége 1963-ban: Dr. Szállási Árpád orvos, Fischer Ákos intéző, Bedi János elnök, Bonyhádi Ferenc szakosztályvezető, Buzánszky Jenő edző, Szűcs Jenő gyúró.
Ilku István, Janák István, Mészáros Imre, Lakat Jenő, Fellegi István, Szűcs Lajos, Pálmai Sándor, Prohászka János, Karába János, Varga János, Krischneider (Kertes) László, Monostori Tivadar, Tima Horváth László, Takács Tibor.




1963-ban a Népstadionban (ma Puskás Ferenc Stadion),
álló sor: Buzánszky, Lévai, Szűcs, Lakat, Ilku, Makrai, Fellegi;
guggolnak: Juhász, Oborzil, Takács Monostori, Bartalos.





A Dorog – Vasas (1:0) mérkőzés csapata 1963-ban: Ilku, Lakat, Csóri, Lévai, Takács, Karába, Bartalos, Varga, Kertes, Fellegi, Pálmai.




Dorog – MTK 2:0 (1963)
Álló sor:
Lévai, Szűcs, Lakat, Ilku, Prohászka, Fellegi;
guggolnak:
Karába, Szuromi, Makrai, Monostori, Bartalos.

*

Méltó folytatást!
Ma ugyan nincs már szénbányászat Dorogon, de van felújított sportpálya, új műfüves edzőpálya, korszerűsített kiszolgálóhelyiségek sora, vannak kiemelkedő tudású edzők, sportot szerető vezetők ahhoz, hogy ez a nagyszerű hagyomány ne szakadjon meg városunkban. A sikerek sok kiváló szereplője él most is közöttünk, ők valamennyien azért dolgoznak, hogy a feledhetetlen múlthoz méltó lehessen a folytatás.

Szabó Gyula – Kovács Lajos


Irodalom
Szánthó Barna: Hajrá Dorog! A Dorogi AC 50 éves emlékkönyve. - Dorog, 1964.
Péntek Sándor – Petrik József: A Dorogi Bányász Sport Club 75 éves Jubileumi Emlékkönyve. – Dorog, 1989.
Solymár Judit – Kovács Lajos: Dorogi Lexikon. – Dorog, 2000.
Szabó Gyula: Hogy is volt? A dorogi labdarúgás elmúlt 20 éve (1977-97) kötetei.
Győr Béla – Szabó Gyula: Dorogi Olimpikonok.
Győr Béla – Szabó Gyula: Dorogiak a világbajnokságokon.
Meszes Lajos (szerk.: Kovács Lajos): Dorogi (nemzeti) sport krónika (1920-1944). - Dorog Város Barátainak Egyesülete: Dorogi Füzetek 31. 2004.